Lételmélet.

Nézzük csak, megint én vagyok a rossz, persze, eddig is én voltam a mumus, ez nem kérdés, de most már bizonyos, megérett. Bennem természetesen nem, csak egyesekben. Beleülnék egy hordóba és magamba zuhannék (mert ennél jobban is tudok ám!), aztán megnyugodnék, majd szólnék hogy engedjetek ki!
Mindig elrontok valamit, nem is én lennék, a tökéletes harmónia hamar elillan, volt is, aztán... márcsak azon kapom magam hogy nincs, vége, ennyi volt. Ezek olyan dolgok amikről nem szívesen beszélek másnak, sőt, próbálom magam ahhoz tartani hogy ne traktáljak még másokat is a hülyeségeimmel, hiszen mindenkinek megvan a maga baja, jobb is, ki lenne kíváncsi erre a sok bugyutaságra, addig én őrlődöm magamban, ne aggódj. Sokféle helyzetet kipróbál, aztán konstatálja hogy nem az igazi, majd továbbáll, és ugyanígy. Egy darab almát alig tudtam legyömöszölni a torkomon, már sajog a gyomrom is, pedig az elmúlt héten annyira kívántam, és most itt volt, naná hogy nem tudtam kiélvezni. Bárcsak lenne már vége ennek az egésznek, és júniustól fogva köd előttem köd utánam, aki akar az keressen, mert hogy én nem fogok senkit se keresni az is biztos. Ehhez értek, eltűnni. Szükségem van egy helyre, ahová elbújhatok.

Rosszul érzem itt magam, görcsölős-izgulós, nem testhezálló. A napi letargia megvan. Torok fáj, minden fáj, azt hiszem gabci lemerült, legalábbis az immunrendszere az biztos. Pedig narancsot is ettem, meg pomelo-t, káliumban és C-vitaminban gazdag, és ma már vagy 3 toast szendvicset is legyűrtem, nehézkes. Egész nap csak feküdnék és filmeket néznék, de nem ám happyendeseket, vagy lehet hogy az én esetemben még az is megtenné, kitudja.