Lételmélet.

Nagyon félek.

"Ebben a pillanatban 6.470.818.671 ember él a világon. Vannak, akik félnek, vannak, akik hazatérnek, vannak, akik hazudnak, hogy túléljék a hétköznapokat, mások éppen most szembesülnek az igazsággal. Vannak ördögi emberek, akik háborúskodásra születtek, mások meg arra, hogy az ördöggel viaskodjanak. Több mint 6 milliárd ember él a földön, több mint 6 milliárd lélek, és néha csak egyetlen-egyre lenne szükségünk."

Újra magamra találtam. Ideje volt.

Ötvenes-hatvanas éveiben lehetett, mindenesete jó bőrben volt. Miért van itt sötét? De hisz sötétben nem lehet olvasni. Aztán felnyomta a villanyt. Szeretek olvasni, mindenhová magammal viszek egy könyvet, hátha történik valami.. utálok unatkozni. De most épp nem olvasok, mert beszélek.
És maga mit olvas? Kunderától A lét elviselhetetlen könnyűsége. Ja ja.. francia, ugye? Igen. Úton; Olvasta már? Nem még.. Zabhegyező? Egyik kedvencem. Ó óóó igen olvastam... J.D Salinger..
Aztán amint nyitódott az ajtó már ment is, Krisztina kedves nem tudom az ujjammal egyenest a kórházba kéne mennem? Szalagfűrésszel vágtam el.. és már csukódott is az ajtó. A másik fickóval összemosolyogtunk. Kellemes társaság volt.

Ami azt illeti, voltam már (sokkal) jobban is. Nem tudom milyen úton-módon potyog le éjszakánként a pihepuha csíkos zoknim, bár biztos a nyuszi is eképpen reagálna.

nagyon rossz páciens vagyok

Amikor korgó gyomorral leülsz enni, de evés közepette az étvágyad is elmegy; amellett, hogy a kedved sem túl fényes, lehet ennél rosszabb? Amikor keresed az azt ami majdot, és őt, vagy fordítva. Amikor mást várnál attól a személytől.. lehet ennél rosszabb?

Nem tudok magammal megbékélni. Ez a helyzet.
Reménykedjünk, mást úgy sem lehet..
Gyönyörűen fogalmazok, már megint elbasztam a saját kedvem, és miért nem tudok örülni annak ami van, ha ez eddig ilyen volt, ezekután már nem fog változni.
Lehetne jobb is, talán  túl sokat várok, és azért nem tudom a kis dolgokat értékelni.